Buborékok - Első felvonás

Annyi mindenről kellene írnom.
Van miről bőven, és az az igazság, hogy szeretném is ha ez a sok gondolat és érzés megmaradna későbbre, illetve segítene rendszerezni a dolgokat. Szerencsére már sokat beszéltem róla pár embernek, és ez jó, ez nagyon jó, mert évekig visszanyeltem sok érzésem és gondolatom, felbukkanni sem hagytam őket, csak egyszerűen visszanyomtam őket valahova mélyre. Ennek általában az volt az eredménye, hogy hányinger fogott el. Igen, az ember teste elég durván tud jelezni, ha valami nem oké. Én ebből csak annyit érzékeltem, hogy nem jó, de nyilván nem kiengedtem, hanem még mélyebbre igyekeztem gyömöszölni, hátha attól majd elmúlik. Hát kijelentem, hogy nem, attól baromira nem múlik el, ha elnyomom, előbb utóbb úgy is előjön, mert muszáj neki, és ha nem is jönne elő, az élet nem lesz jó. Lehet hogy nem rossz, vagy egész jó, de nem lesz igazából olyan amilyen lehetne. Amíg lent tartom a dolgokat, behunyom a szemem, becsukom a fülem, befogom a szám, a lehetőségek csak elmennek mellettem, hiszen esélyt sem adok nekik.
Új életfilozófiám van. Eddig elég jól bejött. Az elmúlt lassacskán egy évben alakult ki, és úgy tűnik tényleg működik, csak figyelni kell. Lehet, hogy oltári nagy közhely, és igazából mindenkinek megy, csak nekem újdonság a dolog, de a dolgokat egyszerűen hagyni kell történni. Akkor nem lehet baj. Nem azt mondom, hogy nem történhetnek rossz, nehéz, fájdalmas dolgok, mert de (ahogy történtek is), de végül is, és közben is végig megvan az a bizonyosság, hogy ennek mégiscsak így kell lennie, és ami történik, ha fáj is, alapvetően a legjobb lehetőség, mert előre mutat. Mikor két hete voltam a pszichiáteremnél ott jutott eszembe a gondolat mikor cserélték a vizes ballont, hogy olyan ez mint mikor mélyről feljönnek a buborékok. Nem kell rásegíteni, lehet hogy nem könnyen de előbb utóbb mindenképp feljön és utat talál magának. Hagyni kell.
Sok mindenen mentem keresztül az elmúlt fél évben, és ha tágabb értelemben nézem, akkor egy évben, és ha még inkább, akkor az elmúlt majdnem hét évben.

Az elmúlt fél év. Mátéval szakítottunk több mint hat év után. Már jó ideje ért a dolog, de nem voltunk rá képesek, hát egyszer csak megtörtént. Nem volt nagy terv, vagy ilyesmi, egyszer csak álltunk a körút közepén, és bőgtem a mellkasára borulva, és egyszerűen mindketten tudtuk, hogy ez az a pillanat. Utána volt elég szép két-három hetünk, míg Csepelen laktam még. Sokat beszélgettünk, rengeteget, és jól éreztük magunkat egymás társaságában. Igazából se ő, sem én nem álltunk készen még akkor a valódi elválásra, csak a változásra.
Elköltöztem október elején Nyunyuhoz, ami elég nehéz volt neki is meg nekem is. Nem voltunk túl kompatibilisek egymással életvitel szempontjából, bár erre számítani is lehetett. Egy hónapot voltam ott, aztán már nagyon ki voltam borulva, és november elején elköltöztem Jucihoz. Nyunyunál rá kellett jönnöm arra, hogy nem zárhatom be magam, sehogy. Se fizikailag, se lelkileg. A szabadság számomra levegő, és ezt el kell fogadnom, be kell építenem, magam javára kell hajtanom, és azokat a részeit amik gátolnak tudatosítanom kell.
Mikor Jucival megbeszéltük hogy odaköltözöm épp mentünk Boszorkányszombatozni Emeséhez. Ott is feljött jó pár dolog elég mélyről meditáció közben, de ezeket ide most nem írom le, mert hosszú is lenne, meg amúgy is megvannak jegyzetelve. Jucinál nagyon jól éreztem magam, és nagyon hálás vagyok mindenért. Még annál is jobban. Három hónapot töltöttem nála, az elején úgy tűnt sosem jön el a pillanat hogy végre hazaköltözzem, a végén úgy tűnt egy szempillantás volt az egész. Ha eddig közel álltunk egymáshoz, akkor most aztán tényleg. Nagyon sokat jelentett nekem a társasága, segítsége, minden. Sok szempontból ez a három hónap arról szólt, hogy döntögetem a tabukat. A tabukat, gátlásokat, amik bennem vannak, vagy amikről azt vélem rajtam kívül állnak. De végeredményben, a kettő nagyon hasonló.
Ez alatt az idő alatt két hónapig még próbálkoztunk Mátéval helyrebillenteni a dolgokat. Voltak nagy felismeréseink, mikor ugyanazokba a dolgokba belecsúsztunk amikbe éveken át, ilyenkor sírás volt, önostorzás, és fogcsikorgatás. De kellett, lassan előrébb haladtunk. A két ünnep között eljött a pillanat, hogy ismét nagyon közel kerültünk, csak egy hajszálon múlott, hogy újra kezdjük. Szóba jött költözés, házasság, gyerekek, minden. Nagyon szerettem volna. Nagyon szerettem Mátét, képtelen voltam elengedni őt, illetve képtelen voltam elengedni annak az életnek a lehetőségét amit vele tölthetnék el. Együtt töltöttük a szilvesztert, majd volt egy beszélgetésem Ariellel január 2-án. Ariellel nem beszélgettem mióta szakítottunk Mátéval. Akartam, de nem tettem meg, tartottam tőle valamiért. Aztán "kikerülhetetlenné" vált a dolog. hát ilyen, amikor hagyjuk a dolgokat történni. Megfelelő időben megfelelő helyen megfelelő gondolatok jutottak el hozzám. Mondott valamit, ami olyan volt mintha fejemre ejtenének egy téglát. Hallom magam most is ahogy telefonban próbálom mentegetni magamat, Mátét, kettőnket, a kapcsolatunkat. Utána kénytelen volt elgondolkodni, és egyszer csak megint jött a szorongató hányingert keltő érzés, és akkor tudtam, hogy ezt nem lehet, így nem tudom leélni az életem, így nem akarom leélni az életem. De még ekkor sem rohantam a dolgok elébe és zártam le semmit. Gondolkoztam, próbáltam megoldást találni, futtattam a fejemben a lehetőségeket, és kicsit távolodtam. Ezt ő is érezte, tudtam hogy érzi, de nem voltam készen sem a folytatásra, se az elengedésre, még mindig, bár az utóbbihoz jóval közelebb kerültem.
Két nappal később volt egy krónikák megbeszélés, ami aztán egy sörözésbe futott bele. Kicsit megszaladt az ital, nyilván nem véletlenül. Voltak elég tanulságos pillanatai az éjszakának, és az összesre nem is térnék ki, mert az egész olyan, így visszatekintve, mint egy kurva nagy szembesítés önmagammal, mintha a tükörbe vernék a fejemet.

To be continued...