Return

Egyszer csak kigördült egy könnycsepp a szememből. Hmm.
Az az érzés kísért órák óta, hogy valami hiányzik, meg hogy gondolataim vannak, amiket valahova közölni szeretnék. Nos, rájöttem, hogy a facebook tulajdonképp nem a megfelelő felület erre, így még a verset is inkább töröltem róla amit tegnap írtam. Végül is eddig sem ilyen furcsa elszállt énközlésekre használtam, és ezután sem akarom, mert nem érezném, hogy az lenne a megfelelő hely erre. Aztán rájöttem, hogy mi ez az érzés. Ezt szoktam volt érezni mikor blogolnom kell, így jutottam ide. Úgy érzem, hogy hosszú évek után valami megnyílt bennem újra. Egyre inkább érzem azt, hogy visszakapom régi - 2008/kezelés - előtti önmagam. De úr isten, ehhez el kellett telnie öt évnek... Túl sok egy ember életéből. Nagyon sok pótolnivalóm valóm van.
Ami érdekes, hogy a kezelés utáni időszakban még talán rosszabbra fordult a helyzet, totálisan le és bezárt mindent, és gyakorlatilag minden érzésért ami született bennem bűntudatot és szégyent éreztem. Volt egy olyan időszak is közvetlenül a kezelés után fél-egy évig, amikor úgy éreztem tulajdonképp minden mindegy. Élek vagy halok, nem számít.
A barátságaim, ismeretségeim száma rendkívül beszűkült, alig kommunikáltam pár emberrel, és még az igazán közeli pár barátomnak sem mertem elmondani mindent ami bennem van, annyira nem akartam, hogy bizonyos dolgok legyenek. Nem írtam róla, nem gondoltam rá, nem akartam érezni, nagyon nagyon próbáltam elűzni, és egyszerűen megsemmisíteni. Úgy gondoltam ha valahogy nem veszek róla tudomást, majd elmúlik. Nem múlt el, néha halványodott, aztán újra elemi erővel tört fel, konkrét fizikai rosszullétet, hányingert okozva. Nem is kell túlszimbolizálni, misztifikálni a dolgot ahhoz, hogy rájöjjön bárki, hogy ha valamit annyira lenyomsz és ennyire "megfekszi a gyomrodat", nyilvánvalóan előbb utóbb sugárban hányod ki magadból. Na én ezt nagyon-nagyon sokszor visszanyeltem.
Aztán egy nap jöttem haza a tescoból a hatalmasra púpozott mammaszekérrel, és lehet hogy már túl sok volt a fizikai és lelki teher együtt, én nem tudom mi történt, de ismét előfurakodtam a hányingerkeltő gondolataim és érzéseim, és egyszerűen azt éreztem, hogy ezek teljesen helyén való érzések és gondolatok. Egyszerűen nem tudok magamra haragudni ezek miatt, és egy csepp szégyenérzetem vagy bűntudatom sincsen miatta. Eléggé meglepődtem. Pár hete pedig sikerült ki is mondanom őket. Hű. Remélem sikerül megoldani a dolgokat.
Attól az egy dologtól félek, hogy túl sokáig tartottam magamban, és nem bírtam szembenézni velük (magammal), attól félek, hogy van ami mostanra visszafordíthatatlan folyamatokat indított el. De most nem csinálok ilyet még egyszer. Én nem ez az ember vagyok, soha nem is voltam. Az eredménye öt-hat évnyi elfojtásnak csupán annyi, mintha megcsonkítottam volna saját magam. Nyilván oka volt, nyilván meg kellett élnem... és VISSZATÉRVE a régi bölcsességemhez: "Nem bánok semmit, mert akkor abban a pillanatban valamiért erre voltam képes, és ezt kellett tennem." Sokszor gondoltam erre, hogy magamat nyugtassam, de nem bírtam vele azonosulni, és szinte minden lépésemet csak bánni és szégyellni tudtam, mintha egy utolsó kis szaros penészfolt lennék (elnézést az összes szaros penészfolttól).
Nem mondom egyébként, hogy nem ijesztő ami most van, mert baromi ijesztő. Nem tudom a jövőt, bizonytalannak látok mindent. Remélem minden jó(l) lesz. De most úgy érzem én vagyok, végre én vagyok.